Jegyzet az 1 Korintus 14-hez: A prófétálás – Francois du Toit

Az Újszövetségben a prófétálás inkább a kereszt befejezett művéről szól, mintsem a jövőbeli események előrejelzéséről. „A próféták, akik arról a kegyelemről prófétáltak, mely a tiétek lesz, kutattak és kérdezősködtek erről az üdvösségről. Azt kérdezték, hogy milyen személyre vagy melyik korszakra mutatott bennük Krisztus Szelleme, amikor előrejelezték Krisztus szenvedéseit és az azt követő dicsőséget.” [1Pét 1:10-11 RSV]

Zsidókhoz írt levél 1:1 Az ősidők során Isten sok töredékben és felvillanó prófétai gondolatban szólt atyáinkhoz. Most ez az egész beszélgetés végül1 a fiúságban virradt fel. Hirtelen, ami ősi nyelvnek tűnt, frissen és újonnan hull alá, mint a harmat a zsenge fűre. Ő az Isten velünk beszélgető minden szavának összessége. Ő az, akire a próféták mutattak, és mi vagyunk az ő közvetlen hallgatósága. (A palai1 szó jelentése: régi, ősi; a palin szóból a rezgő ismétlés vagy visszahatás gondolatán keresztül; újból, elölről.
Lásd 5Móz 32:1 "Hallgassatok, egek, és én szólok, és a föld hallja meg számnak szavát.
5Móz 32:2 Tanításom hulljon, mint az eső, beszédem csepegjen, mint a harmat, mint a szelíd eső a zsenge fűre, és mint a zápor a fűszernövényre..…
5Móz 32:18 Nem törődtél a Sziklával, amely nemzett téged, és elfeledkeztél az Istenről, aki életet adott neked.
Ahogyan a Jakab 1:24-ben: „Elfelejtettük, hogy milyen emberek vagyunk - elfelejtettük születéskori arcképünket.” Az eschatos szó jelentése: szélsőséges; időben vagy térben utolsó; a legvégső rész, a végső befejezés. A kinyilatkoztatott és megváltott fiúság határozza meg az eszkatológiát.)

Zsid 1:2 A fiúságban Isten a megtestesült Igét mindenek örökösének nyilvánítja. Végül is Ő a korszakok szerzője. Benne van a kezdetünk és a létünk.
(A fiúság megerősíti az öröklést. Lásd Zsid 6:16-18.)

Zsid 1:3 Jézus az Isten beszélgetésének crescendója. Ő ad összefüggést és tartalmat a hiteles gondolatnak. Minden, amit Isten az emberiséggel kapcsolatban gondolt, megszólal őbenne. Jézus Isten nyelve. Ő Isten személyének ragyogó és hibátlan kifejeződése. Ő teszi láthatóvá Isten dicsőséges szándékát, és emberi formában mutatja meg Isten jellemét és minden tulajdonságát. Ő Isten hangja, aki a mi megváltott ártatlanságunkat hirdeti. Saját cselekedeteivel vitte véghez a bűnökért való megtisztulást és ült le, határtalan mérvű fenségében trónolva Isten jobbján, mint végrehajtó hatalom. Ő a világegyetem ereje, aki fenntart mindent, ami létezik. Ez a beszélgetés az a dinamika, amely az egész kozmoszt fenntartja. (ὃς ὢν ἀπαύγασμα τῆς δόξης καὶ χαρακτὴρ τῆς ὑποστάσεως αὐτοῦ, „aki az ő dicsőségének tündöklő ragyogása és lényegének kifejezett képmása...”. Az Atya, a Fiú és a Szellem ugyanabból a lényegből valók, mint a Nap és annak sugarai; különböznek egymástól, és mégsem lehet őket szétválasztani vagy elválasztani egymástól: így használják a káldeus parafrázisok a זין יקריה kifejezést, „dicsőségének fényessége”; lásd az Apokrifeket. A απαυγασμα apaugasma1, csak itt fordul elő, és csak egyszer a görög Septuagintában, a LXX-ban, a Bölcsesség könyvében 7:26 „Mert ő az örök világosság fényessége, Isten hatalmának szeplőtelen tükre és jóságának képmása. [A Bölcsesség könyve 7:26.] „Miután elvégezte a bűnök megtisztítását, leült ...”. Az ő trónja maga a tekintély és az emberiség megváltott ártatlanságának bizonyítéka. A karakter szó a charax - vésni -ból származik, a Jelenések könyvében a fenevad „bélyegének” fordítása. Vagy az Atya jelleme, vagy a bukott elme jelleme fogja befolyásolni cselekedeteinket (kéz), mert ez foglalkoztatja gondolatainkat (homlok). Mint az Ézs 55:8-11-ben: „A ti gondolataitok nem az én gondolataim, ezért a ti utaitok nem az én utaim...., de az én igém testet ölt, és betölti a földet [a testet], ahogyan az eső és a hó eltörli az ég és a föld közötti távolságot, úgy lesz az én igém is, amely az én számból ered. Nem tér vissza üresen, hanem az én szándékomban fog diadalmaskodni.”

Több mint kétezer évvel ezelőtt a beszélgetés, amely az idők kezdete előtt kezdődött, mielőtt feljegyezték volna - gondolatfoszlányokban maradt fenn az idők során, prófétai nyelven suttogták, kőbe vésték és beírták az emberi tudatba és emlékezetbe -, emberré lett. A kőtáblán, a papirusztekercsen vagy a pergamentekercsen túl az emberi élet Isten jól érthető hangjává lett. Jézus az Isten emberiséggel folytatott beszélgetésének crescendója. Ő ad összefüggést és tartalmat a hiteles gondolatnak. Az ő neve kinyilvánítja a küldetését. A világ Megváltójaként valóban megváltotta a láthatatlan Isten képét és hasonlatosságát, és emberi alakban, mintegy tükör által, újra láthatóvá tette őt.

A prófétai szolgálat célja, mint minden más szolgálati ajándéké, az egyház bátorítása és építése a kereszt sikerével, mint hivatkozási ponttal. Az Apostolok Cselekedetei 11-ben feljegyzett esetben, amikor Agabus és csapata megjövendölte az eljövendő éhínséget, az antiókhiai új hívők azonnal a Szent Szellem ragyogó stratégiájának tekintették ezt, hogy előkészítsék a Júdeában élő zsidó barátaik ellátását. Antiókhiában nevezték el először a hívők közösségét kereszténynek, és ők nem zsidók voltak. Ez távolságot okozhatott volna közöttük és a zsidó egyház között, de itt volt a lehetőség, hogy kezdeményező szerepet vállaljanak az ilyen akadályok lebontásában. „Ha ellenséged éhes, adj neki enni.” [Róm 12:20]

Néhány modern kori prófétai szolgálat a prófétaság helytelen hangsúlyozásával inkább zavart keltett, mint tisztánlátást és szabadságot. Sok őszinte hívő a „prófétálás” rabjává vált, és elkezdett nagyobb értéket tulajdonítani egy újabb jövőbeli jóslatnak, mint annak, amit Krisztus befejezett művében látott. Ez csapdává vált, és a „próféciát” egyfajta keresztény jövendőmondássá tette.

Bár a jövőbeli eseményekről való tudás izgalmas és stratégiai jelentőségű is lehet, de ha nem Krisztus befejezett művét ünnepli, mint viszonyítási pontot, akkor figyelemeltereléssé válik. A legmélyebb jövőbeli információk is elhalványulnak annak fényében, ami már megtörtént az emberiséggel Krisztusban.

A vallás két hazugságból él, a távolságtartásból és a késleltetésből. Jézus mindkettőt eltörölte. A távolság minden lehetséges definícióját eltörölték a kereszten. „Minden völgy felemelkedik, és minden hegy és domb alászáll. Minden görbe út egyenes lesz, és minden egyenetlen hely kisimul.” [Ézs 40:4] Minden kifogás, ami miatt bárki is elválasztva érezhette magát Istentől, eltöröltetett Krisztusban. Eljött az óra, amelynek el kellett jönnie. Jézus az idő teljessége. Isten soha nem kerülhet közelebb az emberiséghez, mint amit már megtett a megtestesülésben. Isten nem tud többet mondani az emberiségnek, mint amit Jézusban már megtett.
<< Előző fejezet
Következő fejezet >>