MIÉRT A TÜKÖRFORDÍTÁS?
Egy nap abban a szerencsében volt részem, hogy egy híres fotóst egy festői hajókirándulásra vittem szülővárosunk, a dél-afrikai Hermanus öblében. A fényképezőgép objektívjeinek és felszerelésének méretéből meg tudtam állapítani, hogy nem egy átlagos turista. Elmagyarázta nekem, hogy évente mindössze két fényképet kell eladnia, hogy fedezze a költségvetését! Enyhén szólva lenyűgözött, és kiváltságosnak érezve magam örömömre szolgált, hogy láthattam a művészt munka közben. Gördülékeny ügyességgel cserélgette az objektíveket és a filmet, majd folytatta a munkáját. Miután körülbelül két órát töltöttünk a csodálatos déli bálnákkal, már úton voltunk vissza a kikötőbe, amikor szemtanúi voltunk egy néhány száz fős, fokföldi kormoránokból álló rajnak.
A következő pillanatban mindannyian egyszerre repültek fel. Szárnyaik ritmusa és összhangja olyan volt, mint egy balett, amely visszatükröződött a vízen.
Fotós barátunk boldogan kattogtatta gépét, amikor hirtelen felkiáltott: „Megvan! Megvan!”
Elképesztő volt látni az örömöt a férfi arcán. Tudta, hogy olyan pillanatot örökített meg, amely többet ér, mint a hajó összes felszerelése. Azonnal nekilátott, hogy elpakolja drága felszerelését, és gondosan becsukta a vízhatlan zsákokat. Aztán néztem, ahogy megnyugodva, örömtől ragyogva hátradől.
Nem tudtam nem elgondolkodni azon, hogy milyen lehetett a legnagyszerűbb pillanat, amikor a láthatatlan Teremtő a világegyetem történetében először láthatta a képmását és hasonlatosságát törékeny, kézzelfogható emberi formában. És Isten látta mindazt, amit alkotott, és azt mondta: „Íme, nagyon jó”. És Isten belépett a nyugalmába.
A szombat a tökéletesség ünneplése volt, nem pedig egy vallási szertartás betartása céljából tartott szünet a zsúfolt és kimerítő napirendből. Isten nem azért pihent, mert kimerült volt, hanem mert megelégedett. (1Móz 1:31; Szof 3:17)
Elmerültem a fényképezés gondolatában. A fény, a forma, a szín és a mozgás varázslatos pillanatai, amelyeket filmre vagy memóriába rögzítenek, hogy aztán milliós példányszámú, csillogó magazinokban reprodukálhassák vagy művészeti galériákban bekeretezhessék őket. Ezeket a kiállításokat minden kultúrában és nyelven értékelnék még számtalan éven át. Elképzeltem, hogyan dokumentálja a művész ezeket a drágaköveket úgy, hogy semmi se rontsa le az eredeti részleteket, függetlenül attól, hogy mi történik a nyomatokkal, akár bekeretezik, elfelejtik vagy megsemmisítik őket – mint ahogy őrizzük a ritka szépségű képekről mesélő szavakat is, hogy bármikor, bármilyen nyelven vagy gondolatban megismételhetők legyenek.
(ford: csepeti)
Egy nap abban a szerencsében volt részem, hogy egy híres fotóst egy festői hajókirándulásra vittem szülővárosunk, a dél-afrikai Hermanus öblében. A fényképezőgép objektívjeinek és felszerelésének méretéből meg tudtam állapítani, hogy nem egy átlagos turista. Elmagyarázta nekem, hogy évente mindössze két fényképet kell eladnia, hogy fedezze a költségvetését! Enyhén szólva lenyűgözött, és kiváltságosnak érezve magam örömömre szolgált, hogy láthattam a művészt munka közben. Gördülékeny ügyességgel cserélgette az objektíveket és a filmet, majd folytatta a munkáját. Miután körülbelül két órát töltöttünk a csodálatos déli bálnákkal, már úton voltunk vissza a kikötőbe, amikor szemtanúi voltunk egy néhány száz fős, fokföldi kormoránokból álló rajnak.
A következő pillanatban mindannyian egyszerre repültek fel. Szárnyaik ritmusa és összhangja olyan volt, mint egy balett, amely visszatükröződött a vízen.
Fotós barátunk boldogan kattogtatta gépét, amikor hirtelen felkiáltott: „Megvan! Megvan!”
Elképesztő volt látni az örömöt a férfi arcán. Tudta, hogy olyan pillanatot örökített meg, amely többet ér, mint a hajó összes felszerelése. Azonnal nekilátott, hogy elpakolja drága felszerelését, és gondosan becsukta a vízhatlan zsákokat. Aztán néztem, ahogy megnyugodva, örömtől ragyogva hátradől.
Nem tudtam nem elgondolkodni azon, hogy milyen lehetett a legnagyszerűbb pillanat, amikor a láthatatlan Teremtő a világegyetem történetében először láthatta a képmását és hasonlatosságát törékeny, kézzelfogható emberi formában. És Isten látta mindazt, amit alkotott, és azt mondta: „Íme, nagyon jó”. És Isten belépett a nyugalmába.
A szombat a tökéletesség ünneplése volt, nem pedig egy vallási szertartás betartása céljából tartott szünet a zsúfolt és kimerítő napirendből. Isten nem azért pihent, mert kimerült volt, hanem mert megelégedett. (1Móz 1:31; Szof 3:17)
Elmerültem a fényképezés gondolatában. A fény, a forma, a szín és a mozgás varázslatos pillanatai, amelyeket filmre vagy memóriába rögzítenek, hogy aztán milliós példányszámú, csillogó magazinokban reprodukálhassák vagy művészeti galériákban bekeretezhessék őket. Ezeket a kiállításokat minden kultúrában és nyelven értékelnék még számtalan éven át. Elképzeltem, hogyan dokumentálja a művész ezeket a drágaköveket úgy, hogy semmi se rontsa le az eredeti részleteket, függetlenül attól, hogy mi történik a nyomatokkal, akár bekeretezik, elfelejtik vagy megsemmisítik őket – mint ahogy őrizzük a ritka szépségű képekről mesélő szavakat is, hogy bármikor, bármilyen nyelven vagy gondolatban megismételhetők legyenek.
(ford: csepeti)
